10.

-         Miyuki, te remegsz. – állapította meg bácsikám. – a homlokod is tűzforró.

-         Nem vagyok…beteg… - mondtam, de beszélni sem tudtam nagyon a sírástól, és a szédülésemtől, aminek köszönhetően Atsunorira dőltem, majdnem eszméletemet vesztve.

-         Gyere, jobb lesz, ha most lefekszel az ágyba. – Azzal az ölébe vett, és elvitt az ágyig. Ott lefektetett és szépen betakart.

-         Maradj itt, hívok egy orvost. – Atsunori kiment a szobából. Egydül feküdtem az ágyban. Most hirtelen az egész este emlékei bevillantak. Ahogy Atsunori felkért táncolni, Arimi és az ő gyönyörű ajándéka, Aki, amint azt mondja, h csak játszott velem. Megint előjöttek a könnyeim, és lassan folytak le arcomon. *Atsunori azt mondta, h ma este itt alhatok. De mi lesz utána? Nem akarok visszamenni a kollégiumba. El kell mennem. Olyan helyre, ahol sosem keresnének. El a városból…* Az ágyból felkelve a ruhásszekrényhez mentem. Szédültem és a látásom is homályos volt, de nem érdekelt. A szekrényben voltak szebbnél szebb ruhák. Találomra gyorsan kivettem egy zöld pulóvert, és egy vörös nadrágot. Cipőmet visszavéve az ablakhoz mentem. Az 1. emeleten volt a szoba, de egy fának köszönhetően le tudtam mászni. Mikor le értem, hallottam, amint a szobába belép Atsunori. Elkezdtem rohanni a kovácsoltvas kapu felé. Gyorsan átmásztam rajta, és elkezdtem futni. Az eső még mindig zuhogott. Alig álltam a lábamon, és a levegőt is nehezen szedtem. A kollégium felé vettem az irányt. De csak a cuccaim miatt. A személyim, és a spórolt pénzem miatt, amivel elmehetek végre erről a poklok pokláról. Amint beléptem a kollégiumba, csend fogadott. Szerencsére már mindenki aludt. Biztos azt hiszik, hogy békésen alszom Atsunori egyik ágyikójában. Halkan felmentem a lépcsőn, és benyitottam a szobámba. Ott égett a lámpa, és valaki feküdt az ágyamba. Halkan közelebb mentem, és láttam, amint Aki ma viselt ruhájában, a hasán feküdve, átkarolja a párnámat, és a nevemet motyogja. *Mit keres ő itt? És miért az ágyamban?* Legszívesebben kiparancsoltam volna az ágyamból, és kizártam volna a szobámból. De olyan békésen aludt. *Még mindig nagyon szeretem. Hiába bántott meg ennyire, még mindig szeretem. Miért nem tudnám egyszerűen őt elfelejteni, és ki kiáltani minden rossznak?* Közelebb mentem hozzá, és az alvó szemeibe néztem. Könnyeim, mint egy sebes patak csordogáltak le arcomon, de én csak néztem rá. Ekkor ő hirtelen kinyitotta a szemét, mintha megérezte volna, h itt vagyok. *A fenébe! Ezt nem akartam. Én csak a cuccaimért jöttem, nem itt maradni!!!*

-         Miyuki? – Aki hirtelen felült, és csak nézett rám. Én meg gyorsan felkeltem, és az asztalom felé vettem az irányt, ahol voltak a holmiijaim.

-         Nem maradok itt. Csak a cuccaimért jöttem. Elmegyek…én nem…nem akarok itt maradni! – és megint elkezdtem sírni. Egyszerűen nem tudtam magamban tartani. Olyan gyengének érzem magam így. Hirtelen két kart érzek, amik átölelnek engem. Aki ölelt meg hátulról, mintegy erősen tartva, hogy ne meneküljek el.

-         Ne menj! Nem akarom, hogy elmenj. Nekem kéne elmennem. Kérlek hallgass meg. – Éreztem, hogy ő is sír. Vagy legalábbis könnyezik. Én csak csendben néztem lefelé. Vártam a magyarázatát.

-         Yuzuki meg én fogadtunk, hogy el tudlak e téged csábítani, mivel állandóan csak öltük egymást. Mikor beteg lettél, akkor úgy gondoltam itt az esély, ezért betegnek tetettem magam én is. És aznap, mikor beleegyeztél, hogy járjunk, akkor azt hittem, micsoda kis könnyűvérű lány vagy. De később egyre jobban azt gondoltam, hogy milyen gyönyörű és aranyos vagy. Így szép lassan beléd szerettem, és én vagyok az idióta, mivel azzal a másik lánnyal, előtted kezdtem el járni egy nappal. Ő kérdezte meg tőlem, hogy nem akarok e járni vele. Én meg igent mondtam, abban reménykedve, hogy amint vége a játéknak, kicsit kikapcsolódhatok. De arra nem számítottam, hogy ennyire belédszeretek…Szakítani akartam vele, amint visszamentem a suliba.

Lassan szembefordultam Akival, Még mindig a padlót nézve. Majd hirtelen megöleltem őt, olyan erősen szorítva, mintha ő védene meg minden rossz dologtól. Elkezdtem sírni, nem tudom, hogy a szomorúságtól e. Aki is átölelt engem, és a hajamba fúrta arcát.

-         Kérlek, bocsáss meg nekem Miyuki. Kérlek ne menj el… - erre én a mutató ujjamat a szájára tettem, mutatva arra, hogy ne beszéljen. Majd megcsókoltam. 

A szemébe néztem. Nem tudtam kivenni belőle hazudik-e, vagy szívből beszélt.

- Még át kell gondolnom. - mondtam kezem a homlokomra téve. Kibontakoztam az öleléséből és az asztalra támaszkodtam.

- Kérlek menj el a szobádba. Gondolkodni szeretnék. - mondtam, majd az ajtót kinyitottam neki. Ő mellém állt, rám nézett, majd kilépett. Aki mögött becsuktam az ajtót.

*huh!*sóhajtottam magamban, majd elindultam az ágyamhoz. *Ma asszem maradok. Vissza már nem megyek Atsunorihoz. Nem akarok magyarázkodni.*gondolkodtam, majd hirtelen megszédültem. A földre estem. Nem volt erőm, és lélekjelenlétem  kiabálni valakinek. De sebaj. Gyorsan kitisztult a fejem, így  felálltam lassan.*Nem jó ez így!* gondoltam*Jobb ha azonnal lefekszem.*fűztem tovább, majd az ágyhoz léptem, de ismét megszédültem. De ez úttal az eszméletemet is elvesztettem.

Egy kórteremben tértem magamhoz. Csak egyedül voltam ott… *Valószínűleg valaki fizetett érte…Atsunori!*gondoltam.

Egy alvó alak ült mellettem és fogta a kezemet. Ránéztem bágyadt tekintettel. Atsunori. Kinyitotta a szemét. *Mégsem aludt!* Rám nézett, és azonnal közelebb jött. Továbbra is fogta a kezem. Felemelte, és két kezébe fogta. Az álla majdnem hozzá ért.

- Jól vagy?- Kérdezte aggódva. Az ablakon függöny volt, de azon keresztül halványan besütött a nap.

- Mióta vagyok itt?- kérdeztem, nem is felelve Atsunorinak.

- Este eltűntél. Miért?- kérdezte bánatos szemmel. Elfordítottam a tekintetem. Majd kicsit vizes szemmel ránéztem.

- El akartam menni .- mondtam. De nem sírtam. Szerencsére.

- Jaj…- mondta .- A szobádban feküdtél ájultan. Akival találkoztam a folyosón. Szomorú volt. Azt mondta visszamentél a Kollégiumba. Azonnal felrohantam, megnézni jól vagy-e. De csak ott feküdtél…- mondta még szomorúbban.

Nyílt az ajtó és egy fehérruhás nővérke lépett be egy csésze kávéval. Mikor észrevette hogy ébren vagyok, gyorsan Atsunori kezébe nyomta a csészét, majd kirohant. A becsukódó ajtó mögött a váróban barátnőmet pillantottam meg. Aludt ő is…*A franc!*

- Mennyi ideje vagyok itt?- kérdeztem ismét.

- Elég jó kis betegséget összeszedtél. Főleg, hogy nem teljesen jöttél ki az előzőből. Olyan másfél napja .- mondta álmos tekintettel. A kezemet elengedte, és belekortyolt a kávéba. Nem haragudtam rá ezért. Elég fáradt lehet.

Az ajtó ismét nyitódott. Egy kopaszodó szemüveges kis doki lépett be. Megnézte a fejemet, a szememet, majd mosolygott.

- Hogy van a mi kis betegünk?- kérdezte. *A franc egye meg! Nem vagyok csecsemő! Ne gügyögjenek itt nekem!*

- Köszönöm jól vagyok!- vigyorogtam vissza kicsit gúnyosan.

Atsunori belevigyorgott kávéjába. Kihallotta az iróniát a hangomból.

A doki elindult kifelé.

- A barátnője is itt van. De azt hiszem nem kéne felébreszteni. - fordult vissza az orvos.

*Na így mindjárt más! Nem gügyög…*

- Rendben. Hagyják csak aludni…- mondtam. Persze örültem volna ha bejön. De ha egész végig itt virrasztott ő is…

- Te Atsunori!- kezdtem nagybátyámra nézve .- Őt miért nem engedték be?- kérdeztem.

- Csak én jöhettem be. Én már elmúltam 18. Voltak itt még az osztálytársaid is, de ők se jöhettek be .- mondta, fejével az ajtó melletti kis szerényre intve. Odanéztem. Lufik, virágok és édességek minden mennyiségben…Ezen mosolyognom kellett.

Atsunori közelebb hajolt hozzám. Egy puszit adott az arcomra. Én csak mosolyogtam.

- Kimegyek egy pillanatra. Légy jó addig!- mondta, majd kilépett.

*Hát ja. Neki is kell néha könnyíteni magán…*gondoltam, majd becsuktam a szemem.

*Jaj Aki! Mit csináljak veled?* Kérdeztem magamtól. Még mindig nem döntöttem, hogy elmegyek-e vagy maradok. *Egyik se lenne jó megoldás. Ha elmennék bánnám, ha maradnék újabb gondjaim lenének.* vontam össze a szemöldököm.

Megvakartam a fejem… Ekkor nyílt az ajtó, és Atsunori jött be újra.

- Még nem voltam itt idegesítetted a doktor urat?- kérdezte mosolyogva. Én visszamosolyogtam rá.

- Látom egész jól vagy! Akkor be is viszlek a suliba!- mondta vigyorogva. Én lejjebb csúsztam az ágyban, és beteg fejjel néztem rá.

- Nem tudok suliba menni! Látod milyen rosszul vagyok?!- mondtam. Nyílt az ajtó. A doki lépett be. Meghallotta az utolsó mondatom, így odarohant hozzám, a tálcát mellém téve mellyel jött. A fejemre tette a kezét, összevonta a szemöldökét. Majd ellépett és csípőre tette a kezét. Mogorván nézett rám.*Azt hitte igazat mondok…*

Mi Atsunorival röhögésben törtünk ki.

A doki megcsóválta a fejét, majd elém tette mosolyogva a tálcát. Felültem, és a tányérba bámultam…

-         Fúj!- mondtam, amint megláttam a trutymót! *Korházi koszt…sóhaj.*